Amikor még ovis voltam, mindig tágra nyílt, csillogó szemekkel figyeltem a szemközti általános iskola udvarán felvonuló kisdobosokat, akik szép sorokba irányítva ütögették hangszerüket. Nekem akkor az a látvány egyet jelentett a felsőoktatással és szilárd elképzelésem volt a jövőmmel kapcsolatban.
Az élet iróniája, hogy akkor kerültem át a másik oldalra, az iskolába, amikor a megkérdezésem nélkül lezajlott körülöttem, a rendszerváltás. Nem lehettem alanyi jogon már soha többet kisdobos nagyfiú, semmi sem mutatta meg az embereknek, hogy én már nem vagyok nagycsoportos. Valami akkor eltört bennem, azóta kicsit másképp állok az iskoláztatáshoz, mindig úgy érzem, hogy engem itt át akarnak verni.
Át akarnak verni, mert felvillantanak egy célt, egy jövőképet, és ha mindent úgy teszel, ahogy elvárják, akkor egyenes út vezet a sikerhez. Ebben valami hiba lesz - gondolom magamban -, az nem lehet, hogy ez ilyen egyszerű. Valahogy így közelítek a diplomámhoz is.
Leülök, hogy felkészüljek az operációkutatás vizsgámra és azon gondolkodom, hogy melyik cégnél fogják megkérdezni az állásinterjún, hogy hogyan optimalizálok egy szállítási útvonalat A városból B városba, úgy hogy közben 34,5 liter benzin fogy el. Vagy azért szükséges megtanulnom, hogy megkapjam a diplomámat? Ha így van akkor meg ott hibázik a gondolkodás, hogy a következő, de maximum az utána levő szemeszterre már úgyse fogom tudni még egyszer levezetni az adott képletet. De tegye fel a kezét az, aki emlékszik minden elméleti anyagára (és itt nem az Anyám tyúkja bemagolására gondolok), amit az oktatásának bármely fázisában egyszer már elsajátított.
Ha így nézem, akkor a leendő diplomám csak lerakott vizsgákból fog állni, az elméleti tudás pedig lassacskán megszűnik létezni az állandóan pusztuló agysejtállományomban. Igaz, papírom lesz róla, hogy én ezt már tanultam.
Összevetve a sok szempontot arra jutottam, hogy csakis egy dolog az, amiért érdemes vért izzadnom a vizsgákon: hogy folyamatosan érintkezni tudjak a többiekkel.
Megmagyarázom.
Ha visszatérünk egy röpke gondolat erejéig az állásinterjúra, akkor kiderül, hogy nem az iskolákban elsajátított tanegységek elvégzésére kíváncsiak, hanem, hogy hol és mennyit dolgoztam azelőtt. Az első munkahely pedig csak akkor számít valamit, ha tényleg olyan pozícióról van szó, ami a későbbiekben rangot ad majd. Ilyen állást pedig csak ismeretség útján lehet összekaparni.
A végletek mestere lennék, ha ezt a gondolkodást teljesen magamévá tudnám tenni. Egy velejéig romlott, érzelmek nélkül vegetáló gépezet, ami csak a felhalmoz, harácsol és kiszipolyoz. Szerencsére nem így van, mert van az iskolában három olyan ember, akikkel bármikor, bármilyen körülmények között szívesen találkozom, akik nem azért vannak nekem, hogy bizonygassam magamnak, hogy nem vagyok egy dög, hanem azért, mert a barátaim.
Pillanatnyilag tisztán látom a jövőmet, felvértezve a mai üzleti életben már elvárt törtető, a többieket a földbe döngölő és megfojtó képességgel. Hogy büszke vagyok-e rá? A munkahelyemre leszek büszke, amit megszerzek. A cél a fontos, meg az, hogy elértem, az pedig hogy hogyan, csak másodlagos és előbb-utóbb elsikkadó tényező.
Ha majd Armaniban fogok kiszállni a Lexusomból az egyik kezemben egy platina Nokia mobillal, a másikban a szőke modell-alkatú barátnőmmel, senki sem fogja megkérdezni, hogy honnan szereztem.
Tudom, hogy az élet nem nézi jó szemmel számító hozzáállásom, de remélem, megérti, hogy itt a jövőmről van szó, nem pedig arról, hogy az oviban azért barátkozom-e valakivel, mert minden nap behoz egy tábla mogyorós csokit.
Adsz egy harit?
